Olyan édesen szólott, hogy azt gondolta, bizonyára a király zenészei vonulnak arra. Pedig valójában csak egy kis kenderike fütyörészett az ablak előtt, de az óriás olyan régen nem hallott a kertjében madárfüttyöt, hogy most úgy tetszett neki, ez a leggyönyörűbb muzsika a világon. És egyszerre csak a jégeső abbahagyta táncát a feje fölött, az északi szél se süvített többé, és a nyitott ablakon át gyönyörűséges illat szállt be hozzá. – Azt hiszem, megjött végre a tavasz – mondta az óriás; és kiugrott az ágyból és körülnézett. És ugyan mit látott? Bizony csodálatos dolgokat. A fal egy kis hasadékán bemásztak a gyerekek, és most odafenn ültek a fák ágai között. Amerre csak nézett, mindegyik fán egy kisgyerek. És a fák, örömükben, hogy a gyerekek visszatértek, egyszeriben kivirultak és gyengéden lengették ágaikat a gyerekek feje fölött. Madarak repkedtek körülöttük és boldogan csicseregtek, és a virágok kidugták fejüket a zöld fűből és mosolyogtak. Bizony gyönyörűség volt nézni. Csupán az egyik sarokban volt még mindig tél.
- kérdezte az Óriás és egy különös érzés, félelemmel vegyes tisztelet kerítette hatalmába és letérdelt a kisgyerek előtt. És a gyerek az Óriásra mosolygott és azt mondta neki: - Egyszer megengedted, hogy a kertedben játsszam, ma te jössz velem az én kertembe, a Paradicsomba. És amikor a gyerekek aznap délután a kertbe mentek, a fa alatt fekve, fehér virágokkal borítva, holtan találták az Óriást. Forrás: Oscar Wilde