Az erdőtársulásokban a legfontosabb szerepet a fák játsszák, csoportosításuk a főbb állományalkotó fafajok, illetve a társulás természetessége szerint történik. Sajnos hazánkban már nem található olyan erdő, melyet közvetlen emberi beavatkozás nem ért. A meghatározó erdőtársulásaink az alábbiak: A bükkös, amely 600 méteres tengerszint feletti magasságban, elsősorban középhegységeinkben fordul elő. Hazánkban az idős bükkösök adják a legnagyobb fatömegű erdőket. A gyertyános-tölgyesek dombjaink és középhegységeink állományai, közülük a legelterjedtebb a gyertyános-kocsánytalan tölgyes és a gyertyános-kocsányos tölgyes. Állományaiba keveredhet bükk, cser, kislevelű hárs, a magas kőris is. A cseres-tölgyesek nagyon elterjedt erdőtársulások hazánk középhegységeinkben és dombvidékeinken, 250–400 méter tengerszint feletti magasságokban. Fő fafajai a kocsánytalan tölgy és a cser. Az ún. tölgy-kőris-szil ligeterdők a folyóinkat, nagyobb vízfolyásainkat követő erdőtársulások. Fő fafajuk a kocsányos tölgy, a magyar kôris, és a vénic szil.
Ide tartozik többek között néhány különleges erdőrezervátum is, amelyeket régóta érintetlen, nagyon idős erdők területén jelöltek ki. Ezek olyan állományok, sokszor főúri vadászterületek maradványai, melyek közül nyolc – például a Kékes, a Szalafői őserdő vagy a Kunpeszéri Tilos erdő – európai szinten is figyelemre méltó, az eredeti őserdőszerű állapotokat tükrözi. A hazai őserdőszerű állományok közül azonban egyedül a Kékes tekinthető valódi őserdőnek. Mit tehetünk a száz évnél idősebb erdőkért? Védett területeken – különösen a nemzeti parkok magterületein – növelni kellene az érintetlen, korosodó erdők arányát. Ám fiatalabb erdőkben is el lehet kezdeni a természetes erdőszerkezet kialakítását, segítve ezzel a természetnek, hogy az élővilág túlélését ne csak az itt-ott megmaradt öreg erdők biztosítsák. Az erdőket fenyegető veszélyek – köztük a klímaváltozás – szorításában kulcsszerepet kap az erdei életközösség valamennyi elemének megóvása, amely a megfelelő erdőgazdálkodási, erdőkezelési módszerek kialakításával kezdődik.
Összesen mintegy hetvenezer hektárt borít az országban idős tölgyállomány a síkságoktól az alacsonyabb hegyvidékekig. Az erdőirtás következtében idős erdőből a legnagyobb hiány a síkságokon jellemző. A hegyvidékek magasabb régiói jobban átvészelték a történelem viharait, így az errefelé uralkodó bükkerdők jobban megmaradtak: harmincezer hektárnyi idősebb bükkössel rendelkezünk. Természetesen a legtöbb őshonos fafajunk is könnyen eléri a százéves kort – gondoljunk például a több száz évet megélt, egy-egy település büszkeségeként álló hársakra. Az olyan erdők, ahol egyéb fafajok adnak százéves állományt – például a gyertyán, az erdei fenyő vagy a különféle exóták – ezért szükségszerűen kisebb területet borítanak, és jellemzően emberi hatásra jönnek létre. Hol találkozhatunk százéves erdőkkel? Az idősebb erdők fele a nagyobb védett területekhez – például nemzeti parkokhoz vagy tájvédelmi körzetekhez kapcsolódik. A Duna-Ipoly és a Bükki Nemzeti Park egyenként több mint tízezer hektár százévesnél idősebb erdővel rendelkezik.
Erdőgazdálkodás, természetvédelmi erdőkezelés A százéves erdők nagy részében hagyományos – ún. vágásos üzemmódú – erdőgazdálkodás folyik. Vagyis a megszokott vágáskorokat figyelembe véve egy-két évtizeden belül kitermelés vár rájuk. Ezzel azonban megszűnnek létezni, mint különlegesen gazdag élőhely. Újabb száz esztendő kell ahhoz, hogy a korábban említett mikroélőhelyek, szerkezeti elemek ismét kialakuljanak, és vele együtt visszatérjenek az érzékenyebb, speciálisabb igényű fajok is. A százévesnél idősebb erdők jóval több mint fele vágásos és átmeneti üzemmódú kezelés alatt áll – ez nyolcvanezer hektár, amelynek csaknem a fele védett területre esik. Örökerdőként, természetközeli erdőgazdálkodási módszerekkel csak háromezer hektárt kezelnek – jóllehet, védett területeken leginkább ilyen módon lehet hosszú távon biztosítani a fenntartható fahasználatot. A fák szálankénti vagy csoportos kitermelése esetén az erdő képe változatlan marad. Harmincezer hektárnyi olyan százéves erdő van ugyanakkor, ami nem szolgál faanyagtermelést.
Most 70 hektár áll az állatok rendelkezésére. Az 1960-70-es években e területek nagy részét szántóként művelték, most gyepként funkcionálnak. Korábban azonban jóval több erdő volt itt, mint most. Az igazgatóhelyettes kifejtette: "Fákat nem kell ültetni, ezt az Őrség megoldja; ha egy területet magára hagyunk, ott erdő keletkezik. A bölények fokozatosan szabályozni fogják, mekkora területet foglaljon el az erdő. " A szakember hozzátette: az európai bölénynek a mi térségünkben élő alfaja teljesen kipusztult, másik két alfaja közül a síkvidékiből több példány él még, a hegyvidékből viszont már csak egyetlen hím állat. Korábban Európa jelentős részén előfordult ez a legnagyobb testű növényevő állat. A Kárpát-medencéből a 18. században tűntek el az európai bölények, az Őrségben nyugatról keletre szorult vissza a faj, míg 1919-re eltűnt a lengyelországi, Fehéroroszország határán lévő, emblematikus előfordulási helyeként ismert bialowiezai őserdőből, végül pedig 1927-re a Kaukázusból is, ahol az utolsó, vadon élő példányokat tartották számon.